Réges-régen, Párizs egy kicsiny, macskaköves utcájában élt egy különös asszony. Nem tudták róla, honnan jött, csak azt, hogy mindig vörös barettet viselt, selyemkabátja úgy omlott vállára, mint egy régi festmény ecsetvonásai. A helyiek csak úgy hívták: La Dame du Fil – A Fonal Hölgye. Minden reggel kiült az ablakba, kezében egy nagy karika vászonnal, s apró tűszúrásokkal meséket hímzett a világba. Egyesek szerint a tűje nem is közönséges volt: ezüstből készült, s egy elveszett varázsló ajándéka volt, aki egyszer beleszeretett a hölgybe. Ám egy nap a hölgy eltűnt. Csak egy befejezetlen punch needle kép maradt utána – egy nő arca vörös kalapban, tekintete messze néz, mintha keresne valamit… vagy valakit.  Ekkor egy kislány, Lili, akit gyakran megengedtek, hogy figyelje a hölgy munkáját, elhatározta: megkeresi őt. A képből – a varrott mesevilágból – kiindulva Lili fonalakat követett. A kék fonal Párizs utcáin vezette végig, a piros egy régi könyvesboltba vitte, ahol egy naplóra lelt: benne a hölgy régi emlékei, varrott álmok, és egy térkép egy titkos kerthez. Ott, a kert közepén állt egy boltíves kapu. Lili a kezében tartott fonalat belehúzta a zárba… és a kapu kinyílt. A túloldalon a hölgy várta, most már egy festmény világának lakója, mosolyogva, tűvel a kezében.

„Minden mesének helye van” – mondta a hölgy – „de néha egy új mesélő kell, hogy életre keljen.” És Lili leült mellé. Azóta együtt hímezik tovább a világot, egy tűszúrásnyi csodával minden nap.