Ült a lány a perzselő napon. Nem menekült az árnyékba, hagyta, hogy a fény átjárja minden gondolatát. A teste pihent, de a lelke lángolt. Régi emlékek, elhallgatott szavak és elfojtott vágyak feszültek benne. A nap tüzében érezte meg újra önmagát – azt a nőiséget, amely egyszerre sebezhető és erős, egyszerre vágyódó és szabad. Nem rejtette el többé a fény elől: hagyta, hogy a nap megrajzolja körvonalait, és tükröt tartson szívének.