Halacska mindig vidáman cikázott a habok között, olyan sebesen, hogy a napfény is csak villanásnyira csillogott a szivárványuszonyán. A kis barátai mindig csodálattal nézték, hogyan suhan tova, miközben nevetve kavarta fel a vizet. Bár gyors volt, sosem hagyta magára társait, mert Surrancska szíve épp olyan nagy volt, mint a tenger, amelyben úszott.